A katonák csizmái, a dobok mély és tekintélyt sugárzó dübörgése, illetve a harangok kongása olyan monumentális hatást keltett az emberekben, hogy a még amúgy fegyelmezetlen és fecserésző egyének is tátott szájjal figyelték a menetet.
Voltak páran, akiket a felvonulók ideái nem fogtak meg igazán és annak idején nem melléjük tették az ikszet. De még ők is eggyé váltak a tömeggel. Amikor pedig a katonák előttük vonultak, hangosan ordítottak. Éljeneztek, éltették a felvonulók ideáit. Éltették a felvonulók ideológusait. Éltettek mindent.
Dél volt. A belváros egy hatalmas élő testként lüktetett. A főtéren állt egy templom. A templom volt a szív, az utcák pedig az erek. Véna, artéria, egyszerre pumpálta a vért. Ki s be áramlott a mámor, lassan morajlás lepte el az utcákat, majd egyre hangosabbá vált, végül hatalmas hangorkánná szélesedett.
Sötét volt, az ajtót nem sikerült betörni. Víz árasztotta el az apró, kör alakú ablakon keresztül a kabint, melybe harminc ember zsúfolódott. Az utolsó négyzetcentiméternyi levegő is kiszorult a helyiségből. Az emberek visszatartották a lélegzetüket, ezzel meghosszabbítva agóniájukat. Mindenki hallotta a saját szívdobogását.
Egy perccel később hangosan éltették a vonuló katonákat. A harangok dobogtak, a szívek zúgtak, a katonák csizmái hangosan dörögtek a földön, a dobok tekintélyt parancsolóan peregtek.
Megjelent a zenekar. Az elöl, hosszú lépésben haladó sisakos, kezében pálcával vezette a ritmust. A trombiták ordítottak, a dobok peregtek, mindenki eggyé vált. Talán még a világ másik végén is hallották a menet büszke hangjait.
Egy fiatal fiú állt a tömeg szélén. Alig lehetett tíz éves. A zenekar előtte haladt el.
A ritmus egysége, az emberek tombolása megtorpant.
A fiú nem bírta tovább, kinyitotta a száját, víz áramlott a testébe, a nyelőcsövén le, a gyomrába, a tüdejébe. Teste megfeszült és görcsösen rángatózni kezdett, majd elernyedt.
Huszonkilenc másik emberrel együtt lebegett a vízzel feltöltött kabinban. A hajó elérte a tenger fenekét.
